Sokszor, amikor magunkról olvasunk személyiségleírásokat, megjelenik bennünk egy csendes, nehéz érzés. Mintha valahol hiba történt volna. Mintha valamit elrontottak volna velünk kapcsolatban, vagy mi rontottunk volna el valamit önmagunkban. Gyakran ez a gondolat észrevétlenül hibáztatássá válik: a szüleink felé, vagy saját magunk felé. „Más nevelést kaptam.” „Többet kellett volna.” „Kevesebb is elég lett volna.” Most szeretnélek egy másik irányba hívni. Nem azért, hogy felmentsünk vagy megvádoljunk bárkit, hanem azért, hogy pontosabban lássunk.