Amikor valaki először jön el egy támogató beszélgetésre, van, aki egy konkrét életesemény feldolgozásával érkezik, és van, aki inkább egy nehezen megfogható érzést, feszültséget vagy elakadást hoz magával. Az első alkalmakon az történik, hogy ebből – akár egy már megfogalmazott történetből, akár egy még formálódó belső állapotból – lassan körvonalazódni kezd, mi az, ami most igazán fontos.
Az emberiség évezredeken át különféle történeteken keresztül adta át bölcsességét, üzeneteit az utókornak. Meséink varázslatos érzékenységgel, finomsággal, és kíméletlen őszinteséggel, bölcsességgel mutatnak rá, hogy merre érdemes megtennünk következő lépéseinket. Éppen ezért nagyon is alkalmasak önmagunk formálására, új nézőpontok felkutatására.
Sokszor, amikor magunkról olvasunk személyiségleírásokat, megjelenik bennünk egy csendes, nehéz érzés. Mintha valahol hiba történt volna. Mintha valamit elrontottak volna velünk kapcsolatban, vagy mi rontottunk volna el valamit önmagunkban. Gyakran ez a gondolat észrevétlenül hibáztatássá válik: a szüleink felé, vagy saját magunk felé. „Más nevelést kaptam.” „Többet kellett volna.” „Kevesebb is elég lett volna.” Most szeretnélek egy másik irányba hívni. Nem azért, hogy felmentsünk vagy megvádoljunk bárkit, hanem azért, hogy pontosabban lássunk.
A séma az, ami már a viselkedéses válaszunk előtt történik bennünk. Az a belső élmény, amely akkor születik meg, amikor egy külső esemény találkozik egy régi, ismerős tapasztalattal. A mindennapokban azonban ezt ritkán így érzékeljük. A felszínen általában nem a sémával találkozunk, hanem a viselkedésünkkel és annak következményeivel. Az okoz nehézséget, amit kimondunk, ahogyan reagálunk, vagy ahogyan újra és újra ugyanabba a helyzetbe kerülünk.