Ha körbenézel a környezetedben, könnyen felismerhetsz néhány jellegzetes szerepet. Van, aki mindig segít, és akár kérés nélkül is ott terem, ha valakinek problémája van: figyel, gondoskodik, támogat, miközben szinte természetes számára, hogy mások szükségleteit gyakran a sajátjai elé helyezi. Van, aki folyamatosan hajszolja a teljesítményt és a felmutatható sikert, dolgozik, fejlődik, célokat ér el, mintha az élete egy hosszú bizonyítás lenne, ahol mindig a következő eredmény mutatja meg, hogy számít. És van az a valaki is, aki mindig egy kicsit külön áll: érzékenyebb, mélyebb, saját világot hordoz. Fontos számára, hogy ne olvadjon bele a hétköznapi szerepekbe, ezért öltözködése, hobbija vagy ízlése gyakran eltér attól, amit a többség követ.
A segítő, a sikerehajszoló és a különleges sok közösségben megjelenő szerepek, és mindhárom számos értéket hordoz. Mégis érdemes feltenni egy kérdést: vajon mindig szabad, jelenbeni választásból élünk ezekben a szerepekben, vagy inkább egy régi tapasztalat dolgozik bennünk, amelyet ma már alig veszünk észre?
Gyerekként még nem tudjuk ezt megfogalmazni, csak azt érezzük, hogy bizonyos módokon könnyebb szeretetet kapni. Ha hasznosak vagyunk, ha jól teljesítünk, vagy ha valamilyen módon különlegesek vagyunk, akkor több figyelem, elismerés vagy kapcsolódás érkezik felénk. Így lassan szerepek alakulnak ki bennünk – nem tudatos döntésből, hanem alkalmazkodásból.
Egy segítő működésű felnőtt mögött például gyakran egy korai tapasztalat áll. Képzelj el egy gyermeket, aki azt látja, hogy a szülője mindig fáradt, túlterhelt vagy érzelmileg távol van. Amikor azonban a gyerek segít, alkalmazkodik, „jó”, vagy gondoskodik a hangulatról, a szülő megkönnyebbül, kedvesebb lesz, közelebb engedi magához. A gyerek ebből azt tanulhatja meg, hogy a kapcsolat és a szeretet könnyebben -, vagy rosszabb esetben csak akkor elérhető, ha ő figyel másokra. Felnőttként ezért gyakran természetesnek tűnhet számára, hogy ő az, aki mindig jelen van, aki megold, aki gondoskodik – miközben saját szükségletei háttérbe szorulnak.
Felnőttkorban ezek a szerepek sokszor már annyira természetesnek tűnnek, hogy egész karakterünk egy ilyen működés köré szerveződik. Valaki azért segít, mert így érzi magát értékesnek, valaki azért teljesít, mert így érzi magát láthatónak, más pedig az egyediségben keresi önmagát, mert ott találja meg léte jelentését, értékét. Közben mindhárom mögött ott húzódhat ugyanaz a csendes kérdés: vajon önmagamban is elég lennék?
Ez a kérdés – és a mögötte húzódó néma félelem a szégyentől – az, ami köré ezek a szerepek rögzülhettek. Az értéktelenég képzetéből fakadó folyamatos készenlét, hogy "nehogy szégyent valljak", gyakran szerepeket szül, és ezek mögé bújik: gondoskodásba, teljesítésbe, különlegességbe. Sokszor csak akkor kezdjük észrevenni, amikor egy pillanatra megállunk, és felmerül bennünk a kérdés: vajon így választottam élni, vagy valamikor így tanultam meg szerethetővé válni?
Talán a változás ott kezdődik, amikor ezt a kérdést egyáltalán fel merjük tenni. Amikor rájövünk, hogy nem kell mindig megmentenünk másokat ahhoz, hogy számítsunk, nem kell állandóan bizonyítanunk ahhoz, hogy értékesek legyünk, és nem kell különlegesnek lennünk ahhoz, hogy legyen helyünk a világban. Ám ekkor felmerülhet egy még mélyebb kérdés is: ha ezek a szerepek nem én vagyok, akkor ki vagyok valójában?
A megszokott viselkedésünk – bármennyire is természetesnek tűnik – sokszor egy régi alkalmazkodás, nem valódi önazonosság. Az, ahogyan segítünk, teljesítünk vagy különbözni próbálunk, lehet egy korai történet folytatása, amely valamikor a szeretet kereséséről szólt. Ezek a szerepek ráadásul nemcsak a viselkedésünket formálják. Gyakran hatással lettek arra is, hogy milyen kapcsolatokat választottunk, milyen szakmában érezzük magunkat „otthon”, és milyen helyzetekben keressük az elismerést. A segítő, könnyen olyan pályát választ, ahol gondoskodhat másokról. A sikerhajszoló olyan közeget keres, ahol folyamatosan bizonyíthat. A különleges pedig olyan teret, ahol megélheti az egyediségét, mondjuk valamilyen művészi pályát.
Amikor azonban elkezdjük felismerni ezeket a szerepeket, néha furcsa élmény következik: olyan döntések, amelyek korábban természetesnek tűntek – egy kapcsolat, egy munka, egy életút –, hirtelen kevésbé érződnek hitelesnek. Mintha egy pillanatra meglátnánk, hogy nem teljesen onnan és nem úgy választottunk, akik valójában vagyunk, hanem abból a szerepből, amelyet egykor a szeretetért vettünk fel. Ez a felismerés nem feltétlenül könnyű, de fontos fordulópont lehet. Mert amikor a szerepek lassan elveszítik a magától értetődőségüket, egy másik szempont kezd erősebbé válni: a hitelesség.
Nem az a kérdés többé, hogy mennyire felelünk meg egy szerepnek, hanem az, hogy mennyire vagyunk jelen önmagunkként. És talán itt kezdődik valami új: amikor már nem a megmentő, a sikeres vagy a különleges akarunk lenni, hanem egyszerűen önmagunk.
Természetesen nem csak a szégyen, hanem a düh vagy a félelem elkerülése is lehet fixációs pont, melyek köré további felnőttkori viselkedések, és szerepek kapcsolódnak. Ezen érzések gyermekkori gyökereiről egy másik cikkemben olvashatsz, az ezekből fakadó szerepeinkről pedig rövidesen.
Ha olvasás közben azt érezted, hogy ez a téma most különösen megszólít, érdemes lehet nem egyedül maradnod vele. Egyéni konzultációban van tér arra, hogy ezekre az élményekre együtt ránézzünk, a te történetedhez igazítva, a saját tempódban.
(Ha tetszett amit olvastál, oszd meg másokkal - köszönöm.)