Gyerekként gyakran azt érezzük, hogy bizonyos módokon könnyebb szeretetet kapni. Ha hasznosak vagyunk, ha jól teljesítünk, vagy ha valamilyen módon különlegesek vagyunk, akkor több figyelem, elismerés vagy kapcsolódás érkezik felénk. Így lassan szerepek alakulnak ki bennünk: nem tudatos döntésből, hanem alkalmazkodásból.
Érdemes különbséget tenni bűntudat és szégyen között. Bűntudat esetén azt érezzük: „rosszat tettem”. Szégyen esetén viszont azt: „rossz vagyok”. A bűntudat a cselekedethez kapcsolódik, a szégyen az egész személyt érinti. Nem azt kérdőjelezi meg, mit tettünk, hanem azt, kik vagyunk.
Sokszor, amikor magunkról olvasunk személyiségleírásokat, megjelenik bennünk egy csendes, nehéz érzés. Mintha valahol hiba történt volna. Mintha valamit elrontottak volna velünk kapcsolatban, vagy mi rontottunk volna el valamit önmagunkban. Gyakran ez a gondolat észrevétlenül hibáztatássá válik: a szüleink felé, vagy saját magunk felé. „Más nevelést kaptam.” „Többet kellett volna.” „Kevesebb is elég lett volna.” Most szeretnélek egy másik irányba hívni. Nem azért, hogy felmentsünk vagy megvádoljunk bárkit, hanem azért, hogy pontosabban lássunk.