Sokszor, amikor magunkról olvasunk személyiségleírásokat, megjelenik bennünk egy csendes, nehéz érzés. Mintha valahol hiba történt volna. Mintha valamit elrontottak volna velünk kapcsolatban, vagy mi rontottunk volna el valamit önmagunkban. Gyakran ez a gondolat észrevétlenül hibáztatássá válik: a szüleink felé, vagy saját magunk felé. „Más nevelést kaptam.” „Többet kellett volna.” „Kevesebb is elég lett volna.” Most szeretnélek egy másik irányba hívni. Nem azért, hogy felmentsünk vagy megvádoljunk bárkit, hanem azért, hogy pontosabban lássunk. Mert a nevelés – bármennyire is szeretetteljes – eleve egy feszültségtérben zajlik.
Az újszülött egy olyan világba érkezik, amely számára valóban veszélyes. Túl nagy, túl hangos, kiszámíthatatlan, tele fájdalommal, veszteséggel, határokkal és következményekkel, miközben önmagában valóban életképtelen. A gyermek nem tudja megvédeni magát, gyakran nem érti, mi történik körülötte, nem tudja szabályozni az érzéseit, és még szavai sincsenek arra, mire lenne szüksége. Teljesen másokra van utalva. A szülő ebben a helyzetben nap mint nap egyensúlyoz. Mikor védjen, mikor engedjen, mikor tartson meg, mikor lépjen hátrébb. Mikor segítsen, mikor hagyjon próbálkozni. Ez nem egy eldönthető kérdés, hanem folyamatos mozgás. Önmagában az, hogy ez nem mindig „pont jó”, még nem probléma. A személyiség nem abból alakul ki, hogy valakit jól vagy rosszul neveltek, hanem abból, hogyan próbált mindenki – a maga lehetőségeivel – alkalmazkodni ehhez az alaphelyzethez. A gyermek is, a szülő is. A működésmódjaink ebből a nézőpontból nem elrontott válaszok, hanem értelmes alkalmazkodások. Olyan belső rendek, amelyek egy ideig segítettek eligazodni, biztonságot adtak, megtartottak. Csak később, amikor már nincs rájuk ugyanúgy szükség, akkor válhatnak szűkké vagy fájdalmassá.
Nézzünk most egy képzeletbeli tengelyt! Az egyik végén ott van a kisgyermek, azzal az élménnyel, hogy „egyedül nem vagyok képes”. A másik végén ott van a világ, azzal az élménnyel, hogy „ez túl sok, túl veszélyes”. A szülő pedig ezen a tengelyen mozog nap mint nap. Néha a gyermeket védi a világtól, néha a világ felé engedi a gyermeket. Hol megtart, hol elenged. Hol közelebb lép, hol hátrébb.
A gyermek számára azonban nem az számít igazán, hogy néha itt, néha ott történik-e mindez a képzeletbeli tengelyen, hanem az, hogy a mindennapokban mire irányul újra és újra a figyelem. Amire a szülő következetesen reagál, amit hangsúlyoz, amitől óv, vagy amit sürget. Ez válik lassan belső térképpé. Az alapélmény nem egyetlen eseményből születik, hanem az ismétlődésből. Abból, hogy a szülő figyelme, saját személyiségéből fakadóan hol időzik gyakrabban ezen a tengelyen.
Ha a gyermek tapasztalatában inkább az válik hangsúlyossá, hogy ő önmagában kevés, hogy sok mindenre még nem képes, hogy segítség nélkül nem boldogul, akkor belül ez a hang erősödhet meg: „nem vagyok elég”. Innen szerveződik a szégyen. Nem mint hibáztatás, hanem mint annak az élménye, hogy önmagamat élem meg szűknek, hiányosnak. Ha viszont inkább az válik hangsúlyossá, hogy a világ veszélyes, kiszámíthatatlan, tele kockázattal, akkor a belső üzenet így hangzik: „jobb vigyázni”. Innen fakad a félelem. Nem mint túlérzékenység, hanem mint érthető reakció egy feldolgozhatatlan környezetre.
Van egy harmadik érzés is, amely ott jelenik meg, ahol a mozgás ezen a tengelyen megmerevedik. Amikor a szülő – gyakran jó szándékból – elveszíti a rugalmasságát. Amikor túl erősen beavatkozik, túl sokat kontrollál, túl hamar javít, megóv a hibázástól. Vagy épp ellenkezőleg: túl korán enged el, túl nagy terhet rak, túl kevés védelmet ad. Ilyenkor a gyermek nem elsősorban azt éli meg, hogy melyik oldalon van ezen a tengelyen, hanem azt, hogy nincs mozgástér. Hogy a határok merevek, kiszámíthatatlanok, nem igazodnak hozzá. Itt jelenik meg a düh, amely ebben az értelemben nem rossz érzés. Nem romboló indulat, hanem az életerő reakciója a rugalmatlanságra. Arra, amikor nem lehet próbálkozni, hibázni, tapasztalni – vagy éppen nincs, ami megtartson. Nem a határok szabásával van probléma, a düh nem a határok ellen irányul, hanem azok merevsége ellen.
Így a szégyen, a félelem és a düh nem hibák. Nem „rossz működések”. Hanem egy fejlődési feszültségtér különböző lenyomatai. Annak a módjai, ahogyan egy gyermek megpróbált eligazodni önmaga, a világ és kapcsolatai közt. Ezek az érzelmi alapélmények válhatnak aztán felnőttként is személyiségünk mozgatórugóivá:
Az önismereti munka gyakran ott kezdődik, ahol ezek az érzelmek – a szégyen, a félelem és a düh – végre értelmezhetővé válnak.
Ha olvasás közben azt érezted, hogy ez a téma most különösen megszólít, érdemes lehet nem egyedül maradnod vele. Egyéni konzultációban van tér arra, hogy ezekre az élményekre együtt ránézzünk, a te történetedhez igazítva, a saját tempódban.