A séma nem maga viselkedés, nem az, hogy mit mondasz, mit teszel, hogyan reagálsz egy helyzetben. A séma az, ami már előtte történik bennünk. Az a belső élmény, amely akkor születik meg, amikor egy külső esemény találkozik egy régi, ismerős tapasztalattal. A mindennapokban azonban ezt ritkán így érzékeljük.
A felszínen általában nem a sémával találkozunk, hanem a viselkedésünkkel és annak következményeivel. Az okoz nehézséget, amit kimondunk, ahogyan reagálunk, vagy ahogyan újra és újra ugyanabba a helyzetbe kerülünk. A belső folyamat többnyire rejtve marad. Vannak helyzetek, amikor látszólag nem történik semmi különös. Valaki mond egy félmondatot, ránk néz egy bizonyos módon, vagy nem úgy reagál, ahogy reméltük. Mégis egyik pillanatról a másikra elindul bennünk valami. Megjelenik egy ismerős belső állapot: feszültség a testben, szorítás, szégyen, düh, vagy éppen egy nehezen megfogható üresség. Ilyenkor nem tudatosan érzékeljük azt, hogy „most egy sémám aktiválódott”. Nem így működünk, egyszerűen csak reagálunk. A viselkedés gyorsabb, kéznél van, és azonnali megoldást ígér arra, ami belül túl sok. A séma közben a háttérben marad. Gondolatokból, érzésekből, testi reakciókból és emlékekből áll össze, és olyan gyorsan lép működésbe, hogy gyakran csak utólag vesszük észre: valójában nem is a jelen helyzet volt ilyen erős, hanem az, amit belül megérintett. Amit kívülről látni lehet – a visszahúzódást, a megfelelést, a magyarázkodást, a támadást vagy a bezárkózást – az már válasz erre a belső állapotra.
Ezek a reakciók gyakran okoznak konfliktust, távolságot vagy újabb nehézségeket, ezért úgy érezzük, „a viselkedésem a problémám”. És valóban: a felszínen megjelenő gondot többnyire a viselkedésünk okozza. Csakhogy ez a viselkedés nem a semmiből jön. Egy belső élményre adott reakció, amely egykor érthető és szükséges volt. A sémák általában nem egyetlen fájdalmas élményből alakulnak ki. Inkább sok apró, ismétlődő tapasztalatból. Olyan helyzetekből, ahol valami fontos hiányzott: figyelem, biztonság, elfogadás, érzelmi jelenlét. Gyerekként ezekhez alkalmazkodtunk, mert nem volt más lehetőségünk. Akkor ez az alkalmazkodás védett minket. Felnőttként viszont ezek a régi minták gyakran már nem segítenek, mégis újra és újra megjelennek, mert ismerősek.
A séma ereje nem abból fakad, hogy igaz, hanem abból, hogy megszokott. Ezért nem elég pusztán a viselkedés szintjén változtatni. Ha csak arra figyelünk, hogy „legközelebb majd máshogy reagálok”, a mögötte lévő belső élmény érintetlen marad, a minta idővel visszatér. A változás ott kezdődik, amikor elkezdjük észrevenni, mi történik bennünk a reakció előtt. Amikor különbséget tudunk tenni a belső élmény és a külső viselkedés között. Amikor felismerjük, hogy egy adott helyzetben nem csak a jelen fáj, hanem egy régi tapasztalat is megszólal bennünk. A séma nem hiba, nem gyengeség, és nem valami, amit „ki kell irtani”.
Egy történet lenyomata. Annak a nyoma, ahogyan egykor alkalmazkodnunk kellett, és amikor ezt a történetet elkezdjük megérteni, a séma már nem észrevétlenül irányít. Kapcsolatba lehet vele lépni, és meg lehet hallani, mire lenne valójában szükségünk – itt és most.
Ha olvasás közben azt érezted, hogy ez a téma most különösen megszólít, érdemes lehet nem egyedül maradnod vele. Egyéni konzultációban van tér arra, hogy ezekre az élményekre együtt ránézzünk, a te történetedhez igazítva, a saját tempódban.